Mária Montessori (1870-1952) olasz orvosnő dolgozta ki és alkalmazta először saját intézményében ezt a pedagógiai módszert.
Csoportjaink vegyes életkorú gyermekekből tevődnek össze, ezzel is közelítve a természetes családbéli életkoreloszláshoz. Többnyire három-négy korosztály él együtt. A kicsik beszokása így sokkal zökkenő mentesebb, hiszen a nagyok segítsége és mintaadása meghatározó.
Montessori nevelésében alapvető szerepe van az előkészített környezetnek.
A fejlesztő eszközöket olyan módon helyezzük el, hogy azok közül a gyerekek saját igényüknek és fejlettségi szintjüknek megfelelően választhassanak a nap folyamán bármikor.
Montessori speciális fejlesztő játékokat dolgozott ki
• az érzékszervek fejlesztésére,
• a matematikai és
• anyanyelvi érzék fejlesztéséhez,
• a környező világ átfogó megismeréséhez,
• az önállóság kialakulásának segítéséhez.
A gyerekek biztonságérzetét a jól kialakult és mindig az adott gyerekcsoportra kidolgozott szokásrendszer alapozza meg. Ez a szokásrendszer biztosítja a lehetőséget és időt arra, hogy a nagyobbaknál módunk legyen fejleszteni azokat a készségeket, melyek majd képessé teszik őket a tanulásra.
A szokásrendszerekre támaszkodva alakulnak ki az egészséges életmód alapjai, gazdagodnak érzelmeik, kialakulnak a közösségek, a hagyományok.
Az óvodai programunk a gyerekek alapvető tevékenységére, a játékra épül, fejlesztjük zenei és mozgáskészségüket is. A nap folyamán sokat hallgatnak meséket, verseket.
„SEGÍTS NEKEM, HOGY MAGAM CSINÁLHASSAM!'
(Maria Montessori)
A csend
A spontán gyerekjátékok mindig nagyon jól megmutatják a gyerekek alapszükségleteit. Néha a gyerekek azzal szórakoznak, hogy teljesen némán egymással szemben ülnek, és versenyeznek, melyikük bírja tovább nevetés nélkül, vagy melyikük tudja tovább pislogás nélkül nyitva tartani a szemét. A mozdulatlansághoz szükséges akaraterő nyilvánvalóan egy természetes igényt elégít ki, és kétségkívül ez az oka annak, hogy a gyerekek annyira élvezik a csendgyakorlatot. Maria Montessori ezt a hajlamot véletlenül fedezte fel, s ennek a felfedezésnek a története a gyerekekben rejlik.
Természetesen lehetetlen, már csak az önkényes izmok miatt is, a tökéletes mozdulatlanság elérése. A szív tovább ver, a légzés folytatódik. Ezért ezeknek a gyakorlatoknak a célja az adott körülmények között elérhető legnagyobb nyugalom elérése. Ha minden gyerek nyugodtan tartja a kezét és a lábát, és egészen csendben van, akkor is hallható valami „zajmaradvány”. A csend ahogyan Elizabeth Barret-Browning mondja, mindig tartalmaz valamennyi zajt, és éppen ez teszi a csendet olyan érdekessé. A csend felkészíti a lelket a belső tapasztalatokra. „A csend után az ember nem ugyanaz, aki volt.” A gondolkodók és a misztikusok ezért keresték mindig a csendet. Technikai korunk tragédiájához tartozik, hogy annyi ember nő fel anélkül, hogy megismerte volna a csend megannyi csodáját. Nemrég olvastam az újságban egy vállalkozó szellemű amerikairól, aki New Yorkban megalapította a „Csend csarnokát”, ahol ezt a ritkává vált élvezetet óránként 50 centért bárki megveheti.
Az a tény, hogy a gyerekek a csendgyakorlatokban olyan készségesen vesznek részt, egy természetes hajlamra utal, és Maria Montessori csalhatatlan ösztönnel fedezte fel, hogyan lehet ennek eleget tenni. A csend átélése a gyereknek fizetség a „csendjátékban” kifejtett erőfeszítéseiért. Ezt Maria Montessori már San Lorenzóban felismerte, amikor egy ilyen gyakorlat után minden gyereknek édességet ajándékozott, de ők nem ették meg, mintha szellemi igényük kielégítése után minden további jutalom felesleges lenne. Ellenkezőleg, visszatekintve, a csendes órákat a gyerek jutalmaként is tekinthetjük, mint utolsó lépést a hosszú gyakorlatok során elért önuralomért. Egy csoport, újonnan jött gyerektől nem lehet jó „csendgyakorlatot” elvárni. Még ha akarják is, akkor sincs meg az a képességük, hogy tartós mozdulatlansággal „hallgatást” teremtsenek. Ezek a gyakorlatok valóban a szellemnek a test felett aratott győzelmét, egy dicsőséget érnek el.
